Gyorsjelentés – 2025. december 11.

A tegnapi Fed-bejelentés messzebbre mutat annál, mint amit a száraz számok alapján gondolnánk. A QT hivatalosan december 1-jén ért véget, és mindössze 11 nappal később a jegybank már nettó eszközvásárlóként tért vissza a piacra. Nem nevezik QE-nek, a kommunikáció szerint csak technikai jellegű likviditás-puffer, de a lényeg világos: a Fed ismét a rendszer stabilitásának megőrzésére fókuszál, és ha feszültség keletkezik, azonnal lép. A piac ezt úgy fordítja le, ahogy mindig: a Fed Put tovább él.

A tegnapi lépés súlya nem a vásárlás volumenéből fakad, hanem abból, milyen típusú instrumentumot érintett. A jegybank rövid lejáratú állampapírokat vesz, ami önmagában is üzenet arról, hol gyűlt fel a feszültség. A T-Bill a pénzügyi rendszer elsődleges fedezete: ha túl kevés kerül a piacra, az egész repo-lánc feszülté válik. A likviditáshiány először mindig a rövid oldalon jelenik meg, ott képes a leggyorsabban kárt okozni, és ott lehet a leggyorsabban csillapítani is. A Fed lépése lényegében arról szól, hogy nem hagyja kifogyni a rendszer működéséhez szükséges üzemanyagot. A rövid papírok ráadásul számukra ideálisak: minimális kockázatot hordoznak a mérlegben, és nem torzítják a hozamgörbe hosszú végét. Egyszerű, tiszta megoldás egy összetett problémára.

A piac első reakciója meglepően higgadt volt. Nem alakult ki sem eufória, sem pánik – inkább egy gyors átrendeződés kezdődött. A dollár gyengült, az arany és az ipari fémek erősen emelkedtek, a kötvénypiac pedig megerősítette, hogy a feszültség valóban a rövid oldalon halmozódott fel. A technológiai szektor nem tudott pozitív tartományba kerülni, ami fontos különbség a korábbi QE-epizódokhoz képest. Most nem elsősorban a likviditáshiány szorongatja a növekedési szegmenst, hanem a fundamentális lassulás, a túl magas árazás és a finanszírozási lánc problémái; az aktualitást pedig az Oracle gyenge jelentése szolgáltatta. A rotáció egyértelmű: a befektetők visszafordultak a reáleszközökhöz, a „value” jellegű papírokhoz és a stabil cash-flowt termelő vállalatokhoz.

A lépés mögött álló okok jól láthatók. A kis- és közepes vállalatok egyre nehezebben jutnak forráshoz, a hitelpiac több szegmense is meggyengült (kereskedelmi ingatlan, diákhitel, autóhitel, private credit), és a bankrendszer egy részének már túl szoros volt a jelenlegi környezet. A Fed ezért lépett. Ha ennek az az ára, hogy több dollár kerül a rendszerbe, akkor ezt választják. A „soft default” valójában ennek a logikának a része: a gazdaság működése elsőbbséget élvez a szigorú monetáris elvekkel szemben.

A következő hónapok szempontjából már nem az a kérdés, hogy a Fed hivatalosan is kimondja-e a QE újbóli elindítását. A tegnapi lépés megadta a választ. A piac innentől sokkal inkább arra figyel majd, milyen ütemben és meddig tart a likviditás pótlása. A nap lényegi üzenete egyszerű: a Fed ismét világossá tette, hogy a pénzügyi rendszer működőképessége minden döntésének alapja – és a piac ezt most is azonnal felismerte.

A fenntartható növekedés hamis ígérete: amikor a politika szembemegy a fizikával

A 21. századi káprázatmenedzsment egyik legszívósabb illúziója a „fenntartható növekedés”. A kifejezés mára olyan gyakran hangzik el politikai beszédekben, vállalati jelentésekben és nemzetközi szervezetek stratégiáiban, hogy sokak számára természetesnek tűnik. De a nyelvi magabiztosság mögött ott tátong a fizikai valóság: a fenntartható növekedés egyszerűen lehetetlen. Nem elméleti vita, nem ideológiai csörte – hanem a termodinamika és az ökológia könyörtelen logikája.

Aki nem hiszi, nem a közgazdászokkal vitatkozik, hanem a második főtétellel.

A fizikai világ nem tárgyalópartner

A Föld anyagi szempontból zárt rendszer: nem érkeznek új réz-, lítium- vagy foszforkészletek, és nem is fognak. A modern gazdaság alapját képező energiaforrások – különösen a magas EROI-jú fosszilis energiahordozók – gyorsuló ütemben veszítenek hatékonyságukból. A megújulók terjedése csak látszólag jelent könnyebbséget: ezekhez gigantikus anyagmennyiségek és nagy energiaigényű infrastruktúrák kellenek, miközben az energia megtérülése reálisan alacsonyabb, mint amit a fosszilis korszak csúcsán megszoktunk.

Elektromos autók? Fantasztikus – a lítiumkitermelés környezeti lábnyoma brutális, a helyi vízháztartást tönkreteszi, a töltéshez alapvetően fosszilis energiát használunk, és ott van a gyártás szén-dioxid-kibocsátása. Szélerőművek? Persze – egy szélerőműpark akkora acél-, beton- és ritkaföldfém-mennyiséget igényel, aminek az előállítása már most is a regenerációs kapacitáson túl van. A körforgásos gazdaság? Újrahasznosítás helyett inkább anyagveszteség-csökkentés – a termodinamika második főtétele szerint az entrópia nem cselezhető ki.

A fizikai korlátok szigorodnak, miközben a gazdasági rendszer továbbra is exponenciális növekedésre van tervezve. A kettő együtt nem működik. Az egyiknek engednie kell, és a fizika soha nem szokott.

A környezeti externáliák már nem „külső” problémák: a klíma eltört – nem „megváltozott”, nem „veszélyben van”, hanem eltört; az ökoszisztémák nem „szorult helyzetben vannak”, hanem összeomlóban; az óceánok savasodása és a talajok kimerülése pedig már-már az alapvető élelmiszer-termelést fenyegeti. Az ipari civilizáció anyag- és energiaáramlása masszívan meghaladja a bioszféra regenerációs képességét.

A narratíva mint önámítás

Miért ragaszkodik mégis ennyi szereplő a fenntartható növekedés eszméjéhez? Mert a narratíva tökéletesen kiszolgálja mindazokat, akiknek az az érdekük, hogy a rendszer – minden hibájával együtt – változatlan maradjon.

Politikai szempontból a fenntartható növekedés megnyugtató. A választóknak eladható, hogy a jövő nem igényel lemondást, átalakítást, önkorlátozást.

Gazdasági szempontból konzerválja a status quót: a vállalatok új profitforrásokat találnak a zöld címkék mögött, miközben a tényleges anyag- és energiaigényük nem csökken.

Pszichológiai szempontból kollektív menekülés: senki sem szeretne szembenézni azzal, hogy a gyerekeinek egy szűkösebb, alacsonyabb társadalmi és gazdasági stabilitású világ jut.

A fenntartható növekedés tehát valójában egy kognitív védőpajzs, amely megóv a kellemetlen felismerésektől, és eközben megakadályozza, hogy szembenézzünk a valósággal.

Még a mesterséges intelligenciák is reflexszerűen a fenntartható növekedés keretébe menekülnek, amikor fizikai korlátokkal konfrontálják őket. Nem azért, mert logikusan erre jutnának, hanem mert a biztonsági rétegeik kifejezetten arra vannak hangolva, hogy ne mondjanak ki kellemetlen következtetéseket. Így inkább álmegoldásokba és közhelyes narratívákba irányítják a gondolkodást. Olyan mélyen ivódott be ez a gondolkodási minta a kollektív tudatba, hogy már az algoritmusaink is hordozzák.

A valódi kérdéseket nem lehet tovább kerülgetni

Miközben a politikai és gazdasági elit tovább mantrázza a fenntartható növekedést, egyre súlyosabb kérdések maradnak megválaszolatlanul. Olyan kérdések, amelyeknek nincs PR-barát megoldása, nem segítenek választást nyerni, de amelyeket nem lehet tovább az asztal alá söpörni:

Hogyan alakítható át egy növekedéskényszeres gazdaság egy stabil, nem növekvő, anyag- és energiaáramlásában korlátozott rendszerre? (Ha egyáltalán átalakítható, mert az erőforrásokért folyó versengésben a növekvő rendszer mindig legyőzi a stagnálót.)

Hogyan oszthatók el igazságosan a csökkenő erőforrások? Ki mondja meg, hogy kinek mi jár?

Mi legyen az életminőség új mércéje, ha a GDP fogalmi értelemben elavult?

Hogyan csökkenthető radikálisan az anyag- és energiaigény anélkül, hogy társadalmi összeomlást okoznánk?

Milyen adaptációs stratégiákra van szükség egy olyan világban, ahol kevesebb energia, kevesebb anyag és alacsonyabb stabilitás áll majd rendelkezésre?

Ezek a kérdések kényelmetlenek. De amíg a döntéshozók nem hajlandók kimondani, hogy a növekedés mítosza véget ért, addig esélyünk sincs érdemi válaszokat találni.

A diskurzus újraindítása

A fenntartható növekedés narratívája nem azért veszélyes, mert naiv, hanem mert bénító. Addig nem látjuk meg a valódi alternatívákat, amíg egy lehetetlen cél illúziójához ragaszkodunk. A politikai bátorság ma nem abban áll, hogy még több zöld technológiát ígérünk, hanem abban, hogy kimondjuk: a fizika nem tárgyal, és nekünk kell alkalmazkodni.

Ez nem apokaliptikus jóslat, hanem józan realizmus. A kérdés nem az, hogy vége lesz-e a növekedésnek. A valódi dilemma az, hogy tudatos átalakulás vagy kaotikus összeomlás formájában ér-e véget.

A jövő szűkösebb lesz, mint a múlt. És jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy miközben a fenntartható növekedés illúziójába ringatjuk magunkat, egy égő házban ülünk, és arról vitatkozunk, hogyan lehetne fenntartható módon még több tüzet gyújtani.

Reakció Zsiday Viktor „Az amerikai jegybank valójában még mindig szigorít?” című írására

Zsiday Viktor legutóbbi elemzése éleslátóan mutat rá egy jelenségre, amelyet a felszíni adatok alapján könnyű félreérteni: miközben a Fed kamatot csökkent, a gazdaság jelentős része mégis további szigorodást él meg, mert a hosszú lejáratú, fix kamatozású adósságok átárazódása folyamatosan növeli a lakosság és a vállalatok terheit.
Ezzel a diagnózissal teljes mértékben egyetértek.

Szerintem azonban érdemes egy szinttel mélyebbre menni. Az átárazódás fontos része a történetnek, de mellette egy másik, szerkezeti tényező is meghatározza a helyzetet: az amerikai gazdaság kettészakadása.

A kétgazdaságos Amerika

Zsiday a „K-alakú gazdaság” fogalmával írja le az eltérő pályán mozgó ágazatokat.

A teljes kép azonban akkor válik világossá, ha kimondjuk: az amerikai gazdaság ma lényegében két, egymástól elkülönülő részből áll.

➤ A „régi gazdaság”

Ide tartoznak azok a szektorok, amelyek működése alapvetően hitelre, meglévő fizikai eszközökre és lassan forgó tőkére épül:

• kiskereskedelem és fogyasztásfinanszírozás

• autóhitelek

• kereskedelmi ingatlanok (CRE)

• hagyományos szolgáltatások

• bankrendszer

• klasszikus iparágak

Ezeket sújtja a leginkább az átárazódás jelensége. A Fed kamatvágása itt alig vagy lassan csillapítja a nyomást.

➤ Az „új gazdaság”

Ide tartoznak a technológia-intenzív és infrastruktúra-központú ágazatok:

• AI-ökoszisztéma

• adatközpontok

• chipgyártás

• villamosenergia-hálózatok, grid-fejlesztések

• energetikai infrastruktúra

• kritikus ipari rendszerek

Ebben a körben masszív beruházási boom zajlik, amelyet részben geopolitikai és ellátásbiztonsági szempontok is támogatnak. A tőkekereslet olyan erős, hogy a monetáris kondíciók hatása csak mérsékelten érvényesül.

Ez a kettészakadás modern makrotörténeti értelemben is precedens nélküli.

A kamatvágás hatása megváltozott – nem mindenhol csökkenti a munkanélküliséget

A hagyományos képlet így nézett ki:

kamatvágás → több hitel → több beruházás → több munkahely

Ez a logika ma már csak részben működik.

Bizonyos ágazatokban a kamatcsökkentés továbbra is stimulál — főként ahol magas az élőmunka aránya vagy alacsony az automatizálhatóság.

Másutt azonban egyre inkább ez a minta rajzolódik ki (és várhatóan erősödni fog):

kamatvágás → AI- és automatizációs beruházások → munkaerő kiváltása

A vállalatok a gyengülő keresletre és szűkülő marzsokra elsőként költségcsökkentéssel reagálnak. A modern technológiai eszközök pedig elsősorban munkahelyek kiváltására alkalmasak.

Ezért:

• a kamatcsökkentés nem feltétlenül növeli a foglalkoztatást,

• bizonyos területeken inkább gyorsítja a leépítéseket,

• tovább szélesítve a régi és az új gazdaság közötti szakadékot.

A Fed rendszerszintű korlátokba ütközött

A Fed-nek egyetlen eszköztárral kellene egyszerre:

• stabilizálnia a régi, adóssággal terhelt gazdaságot,

• miközben működésben kell tartania az új, technológiai-infrastruktúra vezérelt beruházási rezsimet.

Ez a két cél egyszerre nem teljesíthető.

A Fed dilemmái:

• ha csökkenti a kamatot → gyorsul az automatizáció, gyengülhet a munkaerőpiac;

• ha nem vág → CRE, autóhitelek, private credit szektor dominószerűen roppanhat össze;

• ha elengedi a hosszú hozamokat → fiskális fenntarthatatlanságot okozhat;

• ha mesterségesen kontrollál → pénzügyi elnyomás (financial repression) az eredmény, számos fájdalmas mellékhatással.

Ez a rezsim négy egymást erősítő folyamat eredője

1. A régi adósságállomány átárazódása
   – lassú, több évre szétterülő, összességében szigorító hatású.

2. Az új beruházási rezsim tőkekoncentrációja
   – energia, nyersanyagok, AI, grid: tőkeigényes és inflációs jellegű.

3. A monetáris transzmisszió átalakulása
   – a kamatvágás ma már nem automatikusan munkahelyteremtő.

4. A két radikálisan eltérő gazdaság egyidejű szabályozása
   – ami inkompatibilissé teszi a klasszikus jegybanki eszközkészletet.

Ezért látunk egyszerre:

• recessziós jeleket,

• árupiaci áremelkedést,

• AI-boomot,

• és rejtett szigorodást.

Konklúzió

A Zsiday által megfogalmazott állítás — hogy a Fed a kamatcsökkentések ellenére valójában még mindig szigorít — teljesen helytálló.

A kép azonban árnyalható:

• a szigorítás elsősorban a „régi gazdaságot” sújtja,

• a lazítás viszont az „új gazdaságot” és az árupiacot fűti,

• a monetáris politika pedig olyan csatornákon is hat, amelyek 10–20 éve még nem léteztek.

A következő évek jegybanki politikája várhatóan kevésbé lesz ciklikus. Sokkal inkább:

• adósságmenedzsmentre,

• pénzügyi elnyomásra,

• hozamkontrollra,

• és reálgazdasági prioritásokra épül majd.

Nem új üzleti ciklus kezdődik, hanem egy tartósan kettős szerkezetű monetáris rezsim.

Feszültség a pénzpiacon – 2025. december 1.

A mai SOFR-adat (a fedezett overnight finanszírozás kamatlába) szokatlanul erős feszültséget jelez: a kamat a Fed irányadó rátája fölé emelkedett, ami normál környezetben ritkán fordul elő.

Ez arra utal, hogy hirtelen megugrott a készpénz iránti kereslet, és a bankok egyre drágábban jutnak forráshoz még jó minőségű fedezet mellett is.

A legmagasabb jegyzések már 4,2 százalék körül történtek, ami egyértelmű funding-stressz.

Ezt erősíti, hogy ma az elmúlt hetek második legnagyobb repóforgalma zajlott, döntően MBS (mortgage-backed securities, azaz jelzálogfedezetű papírok) mellett. Ez jellemzően a regionális bankok forrásigényére utal.

A mintázat egyre inkább a 2019-es repópiaci zavarokra emlékeztet.

Röviden: a likviditás szűkül, a finanszírozás drágul, és a piac több ponton is stresszt jelez.

Abundance Of Lack, avagy miért építenek luxusbunkereket azok, akik az Abundance-t hirdetik?

Amikor a technológiai optimizmus retorikája találkozik a föld alatti menedékek valóságával

Az Abundance-mantra

„Az AI végtelen bőséget hoz." „A robotika megszünteti a szűkösséget." „A technológia megold minden problémát."
Marc Andreessen, Elon Musk, Jeff Bezos – a Szilícium-völgy legbefolyásosabb alakjai évek óta ezt hirdetik. Olyan jövőt vizionálnak, ahol a mesterséges intelligencia és az automatizáció révén az emberiség korlátlan erőforrásokhoz jut, a szegénység megszűnik, a munka opcionális lesz.

Az „Abundance" – magyarul bőség – lett a Szilícium-völgy központi mantrája. Nem egyszerű bőséget jelent, hanem egy teljes ideológiát: a technológia révén mindenkinek mindenből lesz elég. Nincs szűkösség. Nincs verseny az erőforrásokért. Nincsenek korlátok.

A címben szereplő játékos angol kifejezés – Abundance of Lack, vagyis a hiány bősége – már előre jelzi a repedést az abundance-narratíván: a végtelen bőséget hirdető tech-elit valójában egy egészen más jövőre készül.

Mark Zuckerberg a szuperintelligenciát az emberi haladás felgyorsításaként írja le. Musk szerint „nincs értelmes felső határa az emberiség gazdasági teljesítményének", ha egyszer a fejlett robotika és mesterséges intelligencia eléri a kritikus tömeget.
Marc Andreessen, a Netscape böngésző társalapítója és a Szilícium-völgy egyik legbefolyásosabb kockázatitőke-befektetője a Technooptimista Manifesztumban hirdeti a korlátlan technológiai növekedést. A narratíva kristálytiszta: a technológia mindenható, a növekedés örök, a korlátok illúziók.

Csakhogy van egy probléma ezzel az elbűvölő jövőképpel.

A föld alatti valóság

Miközben ezek az emberek nyilvánosan az Abundance-ról prédikálnak, magánéletükben apokalipszisre készülnek.

Mark Zuckerberg éppen egy 270 millió dolláros komplexumot épít Hawaii Kauai szigetén. A Ko'olau Ranch tartalmaz egy 5000 négyzetméteres föld alatti bunkert, betonnal megtöltött acélajtóval, menekülőaknával, saját energiaforrással és több hónapnyi élelmiszertartalékkal. A munkások szigorú titoktartási szerződést írtak alá.

Amikor 2024-ben a Bloomberg riporterének beszélt, Zuckerberg így bagatelizálta az ügyet: „Ez csak egy kis menedék. Mint egy pince."
Egy „kis menedék", amely akkora, mint egy focipálya.

Peter Thiel, a PayPal társalapítója, a Palantir adatelemző óriáscég tulajdonosa és J. D. Vance jelenlegi amerikai alelnök korábbi mentora 2011-ben 12 nap új-zélandi tartózkodás után állampolgárságot szerzett. Queenstown mellett 193 hektárt vásárolt, és egy 330 méter hosszú föld alatti komplexumot tervezett a domboldal alá.

Sam Altman, az OpenAI (a ChatGPT fejlesztője) vezetője, aki nyilvánosan a szuperintelligencia üdvözítő erejét hirdeti, bevallotta, hogy van egy „go bag"-je fegyverrel, antibiotikumokkal, vízzel, gázálarcokkal.
Reid Hoffman, a LinkedIn alapítója és korábbi PayPal-vezető szerint a Szilícium-völgy leggazdagabbjainak legalább fele rendelkezik „apokalipszis-biztosítással".

És van egy magyar példa is: Hatvanpuszta. Orbán Viktor családjának birtokán 30 centis vasbetonfalak, 1200 négyzetméteres föld alatti bunkerrendszer, hatalmas széfek, vastag páncélajtók, élelmiszertároló hűtőtermek, teljes önellátás napellemmel, saját vízforrással, állattenyésztéssel. Egy feudális magánbirodalom a Puszta közepén – miközben a kormány a „keresztény Európa megmentését" és a magyarok számára a kontinens élmezőnyét ígéri.

A luxusbunker-ipar virágzása

Ez nem néhány paranoid milliárdos hóbortja. Ez iparág.

Al Corbi, a SAFE (Strategically Armored & Fortified Environments) cég alapítója szerint az utóbbi években robbanásszerűen megnőtt a kereslet.
2025 februárjában a SAFE megerősítette: már épített föld alatti bunkert Új-Zélandon is – ez volt az első hivatalosan megerősített projekt.

Ron Hubbard, az Atlas Survival Shelters texasi cégének vezetője így fogalmazott:
„Nagyon elfoglaltak lettünk, és úgy tűnik, a telefon nem hagyja abba a csörgést. A harmadik világháború küszöbön áll."
Hozzátette, hogy Zuckerberg bunkerhírei „vásárlási őrületet okoztak".

A Vivos, egy kaliforniai vállalat, amely a világ legnagyobb túlélőbunker-hálózatát építi, már telepített egy 300 fős bunkert Új-Zéland Déli-szigetén. South Dakotában 575 volt katonai bunkert alakítottak át, egyenként akár 5000 főre.

A Rising S Bunkers, a texasi Murchisonban működő, Amerika legnagyobb acél föld alatti bunkergyártója, tíz privát bunkert szállított Új-Zélandra. A kínálat a 45 000 dolláros miniegységektől a 9,6 millió dolláros luxuskomplexumokig terjed – bowlingpályával, medencével, lőtérrel.

A Survival Condo egy Atlas rakétasilót alakított át 15 szintes föld alatti luxuslakóparkká Kansas államban. A 3 méter vastag betonfalakkal körülvett komplexum 75 embert képes eltartani akár öt évig.
A penthouse apartmanok 4,5 millió dollártól kezdődnek, kizárólag készpénzes fizetéssel – bankok nem adnak kölcsönt apokalipszis-otthonra.

Mit tudnak ők, amit nem mondanak el?

Itt van a kulcskérdés. A válasz röviden: mindent.

Ezek az emberek pontosan tudják, hogy:

• A klíma visszafordíthatatlanul eltört. Nem „változik" – összeomlik. A visszacsatolási hurkok beindultak, a sarki jég olvadása megállíthatatlan.

• Az EROI zuhanása (vagyis hogy egyre több energiát igényel az energia kitermelése) fenntarthatatlanná teszi a civilizáció jelenlegi komplexitását. A fosszilis kitermelés energiaszükséglete nő, a nettó hozam csökken.

• A biodiverzitás és a termőföld degradálódása beláthatatlan következményekkel jár. A talaj pusztul, a rovarok eltűnnek, az ökoszisztémák dominóhatásként borulhatnak.

És ezek csak részjelenségek egy sokkal nagyobb válsághalmazból.

De ők nem lassítanak. Tovább nyomják a gázt – mert tudják, hogy nekik lesz menekülőútvonaluk.

Douglas Rushkoff, a Survival of the Richest szerzője leírja, hogyan kérdezik tőle a milliárdosok:
Hová rejtsék a bunkereket? Hogyan tartsák kordában a biztonsági személyzetet apokalipszis után? Mire készüljenek: gazdasági összeomlásra, világjárványokra, elektromágneses impulzusra?

Adam Becker, asztrofizikus PhD és a More Everything Forever szerzője így fogalmaz:
„Ezeknek az embereknek akkora hatalmuk és pénzük van, hogy az, ahogyan ezt a hatalmat gyakorolják, elkerülhetetlenül hatással van a többiekre. Ez egy valódi veszély."

Feudalizmus, nem menedék

Amikor milliárdosok hatalmas, elzárt területeket vásárolnak, és önellátó ökoszisztémákat építenek, akkor nem bunkereket építenek. Új feudális uralmakat teremtenek.

Zuckerberg Hawaii-birtokán saját vízrendszer, energiahálózat, szarvasmarhatenyésztés, makadámdió-termesztés, sörfőzde működik. Helyiek százai dolgoznak titoktartással. Ez nem menedék – ez egy magánkirályság.

Hatvanpuszta esetében hasonló a helyzet: egy teljes önellátó feudális birtok épül, ahol a „földesúr" önmaga lehet, maszk nélkül. Miközben a propaganda a kollektív jövőről beszél, ők privát túlélő-kapszulákat építenek.

Ahogy egy amerikai elemző fogalmaz:
„Amit látunk, az nem nyílt konfliktus a milliárdos és a közösség között. A közösség tagjai hozzájárultak ahhoz, hogy egy plutokrata rendelkezhessen a földjük felett. Ez az üzleti modell közvetlenül visszavezet a feudalizmushoz."

A valódi stratégia

Állítsuk szembe egymással a két narratívát:

Nyilvános üzenet: „A technológia és az AI végtelen bőséget teremt. A jövő fényes. A technológia megoldja problémáinkat."
Privát tett: Százmilliók acélban, betonban, önellátó rendszerekben, bunkerekben, lezárt magánbirtokokban, gázálarcokban.

Ez nem óvatosság.
Ez tudatos stratégia.

Ezek az emberek nem naivak.
Nem „félreértik" a helyzetet.
Pontosan tudják, hogy az emberi civilizáció jövője veszélyben van.
Látják a klímamodellek valódi adatait.
Tudják, hogy az energiarendszer összeomlóban van.
Értik, hogy a biodiverzitás-veszteség öngerjesztő folyamat.

De még mindig nyomják a gázt, mert:

1. Amíg tart, maximalizálják a profitot és a hatalmat

2. Amikor összeomlik, nekik lesz magánmenedékük

3. A többiek? A többiek veszítsenek.

Musk szerint a Marsra jutás „az emberiség megmentése" – ezért szerinte semmi nem állhat az útjába, még a törvény sem. Ezért támogatott egy bűncselekmény miatt elítélt elnökjelöltet is.
Adam Becker szerint ez nem más, mint „egy milliárdos beavatkozása a demokratikus folyamatba, hogy saját utópiáját valósítsa meg".

Az Abundance retorikája tehát nem hit. Füstgránát.
Legitimálja a jelenlegi hatalmi struktúrákat, igazolja a szabályozatlan AI-fejlesztést, elfedheti a növekvő egyenlőtlenségeket és társadalmi problémákat. És közben lekötik a közvéleményt optimista jövőképekkel, miközben maguknak már építik a vészkijáratokat.

Epilógus: kinek az Abundance-a?

Nekik nem kell „hinniük" az apokalipszisben. Egyszerűen elég pénzük van ahhoz, hogy minden forgatókönyvre fogadjanak.

Zuckerberg 400 millió dolláros hawaii erődje teljes vagyonának kevesebb mint 0,2 százalékát teszi ki. Ez olyan, mintha egy egymillió dolláros vagyonnal rendelkező háztartás 2000 dollárt költene.

A bunkerek csak egy elem a „diverzifikált portfólióban" a jövő veszélyei ellen.
Más sémák: űrutazás, krionika (a test lefagyasztása), elmefeltöltés (tudat digitális másolása), sőt Thiel esetében parabiózis (fiatalok vérének átömlesztése).

Putyin és Hszi Csin-ping egy pekingi sétájukon arról beszélgettek, hogy a biotechnológia révén ebben az évszázadban akár 150 évig is lehet majd élni – szervátültetésekkel és folyamatos „megfiatalítással". A beszélgetést egy bekapcsolva maradt mikrofon rögzítette.

Miközben az elit abundance-ról (bőségről) beszél, ők maguk scarcity-re (szűkösségre) készülnek.
Miközben a tömeget optimizmussal és technológiai ígéretekkel táplálják, saját menekülési útvonalaikat építik ki.

Az Abundance valódi jelentése tehát nem egyetemes bőség.
Az Abundance az övék lesz – és a miénk a szűkösség.

Ha ezt az ellentmondást komolyan vesszük, egyetlen kérdés marad: kinek a jövőjét építik valójában?

És a még fontosabb: meddig hagyjuk?

A biztonság illúziója és az arany valósága

A modern pénzügyi gondolkodás egyik visszatérő motívuma a „kockázatmentes hozam”. Úgy nőttünk fel, hogy az állampapír hozamát természetes állandónak tekintettük, olyannak, mint a gravitációt. A pénzügyi világ évtizedekig úgy tett, mintha létezne egy fix pont, amelyre támaszkodhatunk: egy zsinórmérték, amelyen a kockázat nem fog.

Ez a fix pont azonban egy letűnt korszak emléke. Abban a világban, ahol a pénz mögött még anyagi-fizikai háttér húzódott – arany, ezüst, bőséges erőforrások vagy a demográfia lendülete –, valóban volt miből kamatot fizetni. A gazdaság évről évre nőtt, és a kamat ennek a növekedésnek a hozadéka volt, nem puszta ígéret.

Ma viszont a pénz értékét nem a fizikai világ tartja fenn, hanem a közös meggyőződés. A „kockázatmentes hozam” így már nem fundamentum, hanem kulturálisan örökölt metafora: egy szimbólum, amelyhez kötődünk, de amely valójában a semmiben lebeg.

És ez nem véletlen. Olyan világban élünk, ahol az olcsó energia kora véget ért, a demográfiai piramis omladozik, a klíma stabilitása megszűnt, a gazdasági növekedés pedig már nem természetes adottság, hanem egy vissza nem térő történelmi korszak maradványa. Ebben a környezetben reálkamatot fizetni nem gazdasági kérdés, hanem fizikai képtelenség. Ígérni lehet, teljesíteni egyre kevésbé.

Az állam kettős ígérete

Amikor az állam kötvényt bocsát ki, két ígéretet tesz egyszerre.

Az első, a jegybanké:
„Az inflációt alacsonyan tartjuk, a pénz értékálló.”

A második, a költségvetésé:
„Az adósság fenntartható, lesz fedezet mindenre.”

A modern világban ez a két ígéret matematikailag kizárja egymást.
A növekvő adósság finanszírozása inflációt generál.
Az infláció letöréséhez magasabb kamat kell.
A magasabb kamat tovább növeli az adósság terhét.

A kör bezárult. Megoldás nincs, legfeljebb időnyerés.

Japán és az Egyesült Államok évtizedek óta ebben a csapdában mozog. Japán stagnáló növekedéssel, alacsony inflációval és extrém adóssággal tartja életben az illúziót. Az USA inflációs hullámmal és adósságspirállal küzd, miközben a kamatfizetés már nagyobb tétel, mint a védelmi költségvetés.

A két ígéret hol kioltja egymást, hol csak gyengíti. A kötvénybefektető pedig ott áll középen, abban bízva, hogy a rendszer valahogy kibírja.

Nem fogja.

A kötvény mint társadalmi szerződés

A kötvény vásárlása nem érték megszerzése, hanem egy ígéret elfogadása. A mögöttes feltételezés egyszerű: a jövőben is lesz elegendő adófizető, politikai stabilitás és gazdasági erő a papír mögött.

Az állam saját devizájában elvben korlátlanul fizetőképes. A vásárlóerő megtartására azonban semmiféle garanciát nem ad, még formálisan sem.

A fix kamatozású állampapír fogadás arra, hogy a jövő inflációja alacsonyabb lesz, mint a kamat. Ez egyre ritkábban teljesül. A változó kamatozású papír sem kivétel: késleltetve és a CPI mérésének sajátosságain keresztül követi a múlt pénzromlását, miközben a jövő inflációs kockázata továbbra is a befektetőt terheli.

A kockázat sosem tűnik el. Csak a formája változik.
A rendszer nem hibás. A rendszer ilyen.

A perspektíva csapdája: mit mihez mérünk?

A biztonság érzete nem az adatokban rejlik, hanem a mércében. Az emberek többsége a saját devizájában gondolkodik, így tekint az aranyra is. Ezért tűnik az arany árfolyama hektikusnak. Valójában hosszabb távon nem az arany mozog, hanem a pénz értéke, amelyhez mérjük.

Ezzel szemben azt szinte soha nem kérdezzük meg, mit ér ma egy kötvényportfólió aranyban, lakásban, termőföldben vagy bármely valós eszközben mérve. Ha megkérdeznénk, a válasz többnyire kevesebb lenne. Néha sokkal kevesebb.

A kötvény stabilitása gyakran mindössze azt jelenti, hogy a rendszer saját magához mérve stabil. Más mércével ez a történet veszteség lenne.

Miért érezzük mégis biztonságosnak?

Három okból:

1. A névérték garantált. Aki 10 millió forintot fektet be, az 10 milliót kap vissza kamatokkal. Hogy ez mire lesz elég, az már nem a rendszer problémája.

2. Az arany ára ingadozik, mert a pénz értéke ingadozik körülötte, illetve a piac rövid távú szeszélye miatt. Ezt mégis az arany „kockázatának” látjuk.

3. A pénzügyi kultúra ezt tanítja:
   „Az állampapír biztonságos, az arany spekulatív.”

Ez nem közgazdasági törvény. Ez narratíva, a rendszer önigazolása.

És mindez nem véletlen. Az államnak szüksége van a kötvényvásárlókra. Az adósság csak úgy finanszírozható, ha van, aki megvegye. Ha mindenki aranyat venne, a rendszer összeomlana. A narratíva tehát nem mellékhatás.
Magát a működést szolgálja.

Az arany csendje

Az arany nem ígér kamatot, osztalékot vagy hozamot. Nem szerepel plakátokon. Nem jár mellé adókedvezmény. Csendben van, és éppen ez adja az erejét.

Az arany nem más ígérete. Nem a jövőbe vetett hit, hanem a múlt állandósága. Évezredek óta ugyanazzal az atomszerkezettel jelképezi az értéket, miközben birodalmak, valuták és államok tűnnek el körülötte.

Nem hibátlan. De soha nem ígér olyat, amit ne tudna betartani.

És egy olyan világban, ahol az energia egyre drágább, a demográfiai piramis visszavonhatatlanul repedezik, a klíma instabil, a növekedés korszaka pedig véget ért, az arany nem azért biztonságos, mert az ára emelkedik.
Hanem azért, mert nem függ senkitől.

A végső kérdés

A mai világban nem az a kérdés, melyik a biztonságosabb, hanem az, hogy miben mérjük az értéket, és kinek az ígéretében bízunk.

A kötvény jövőbe vetett hit.
Az arany jelenlét.
A kettő nem ugyanaz.

És talán ideje feltenni a kérdést:
miért nevezzük kockázatmentesnek azt, ami valójában csupán ígéret, ráadásul egyre romló teljesítőképességgel?

A történelem egyértelmű: amikor az ígéretek megremegnek, az arany marad. Nem azért, mert jobban teljesít, hanem mert soha nem ígért semmit.

A papírpénz mindig ugyanarra a sorsra jut: amíg kötődik a valósághoz, él; amikor elszakad tőle, megszűnik pénznek lenni. Nem hanyatlik, hanem összeomlik. A történelemben ez a pillanat még soha nem maradt el.