A fenntartható növekedés hamis ígérete: amikor a politika szembemegy a fizikával

A 21. századi káprázatmenedzsment egyik legszívósabb illúziója a „fenntartható növekedés”. A kifejezés mára olyan gyakran hangzik el politikai beszédekben, vállalati jelentésekben és nemzetközi szervezetek stratégiáiban, hogy sokak számára természetesnek tűnik. De a nyelvi magabiztosság mögött ott tátong a fizikai valóság: a fenntartható növekedés egyszerűen lehetetlen. Nem elméleti vita, nem ideológiai csörte – hanem a termodinamika és az ökológia könyörtelen logikája.

Aki nem hiszi, nem a közgazdászokkal vitatkozik, hanem a második főtétellel.

A fizikai világ nem tárgyalópartner

A Föld anyagi szempontból zárt rendszer: nem érkeznek új réz-, lítium- vagy foszforkészletek, és nem is fognak. A modern gazdaság alapját képező energiaforrások – különösen a magas EROI-jú fosszilis energiahordozók – gyorsuló ütemben veszítenek hatékonyságukból. A megújulók terjedése csak látszólag jelent könnyebbséget: ezekhez gigantikus anyagmennyiségek és nagy energiaigényű infrastruktúrák kellenek, miközben az energia megtérülése reálisan alacsonyabb, mint amit a fosszilis korszak csúcsán megszoktunk.

Elektromos autók? Fantasztikus – a lítiumkitermelés környezeti lábnyoma brutális, a helyi vízháztartást tönkreteszi, a töltéshez alapvetően fosszilis energiát használunk, és ott van a gyártás szén-dioxid-kibocsátása. Szélerőművek? Persze – egy szélerőműpark akkora acél-, beton- és ritkaföldfém-mennyiséget igényel, aminek az előállítása már most is a regenerációs kapacitáson túl van. A körforgásos gazdaság? Újrahasznosítás helyett inkább anyagveszteség-csökkentés – a termodinamika második főtétele szerint az entrópia nem cselezhető ki.

A fizikai korlátok szigorodnak, miközben a gazdasági rendszer továbbra is exponenciális növekedésre van tervezve. A kettő együtt nem működik. Az egyiknek engednie kell, és a fizika soha nem szokott.

A környezeti externáliák már nem „külső” problémák: a klíma eltört – nem „megváltozott”, nem „veszélyben van”, hanem eltört; az ökoszisztémák nem „szorult helyzetben vannak”, hanem összeomlóban; az óceánok savasodása és a talajok kimerülése pedig már-már az alapvető élelmiszer-termelést fenyegeti. Az ipari civilizáció anyag- és energiaáramlása masszívan meghaladja a bioszféra regenerációs képességét.

A narratíva mint önámítás

Miért ragaszkodik mégis ennyi szereplő a fenntartható növekedés eszméjéhez? Mert a narratíva tökéletesen kiszolgálja mindazokat, akiknek az az érdekük, hogy a rendszer – minden hibájával együtt – változatlan maradjon.

Politikai szempontból a fenntartható növekedés megnyugtató. A választóknak eladható, hogy a jövő nem igényel lemondást, átalakítást, önkorlátozást.

Gazdasági szempontból konzerválja a status quót: a vállalatok új profitforrásokat találnak a zöld címkék mögött, miközben a tényleges anyag- és energiaigényük nem csökken.

Pszichológiai szempontból kollektív menekülés: senki sem szeretne szembenézni azzal, hogy a gyerekeinek egy szűkösebb, alacsonyabb társadalmi és gazdasági stabilitású világ jut.

A fenntartható növekedés tehát valójában egy kognitív védőpajzs, amely megóv a kellemetlen felismerésektől, és eközben megakadályozza, hogy szembenézzünk a valósággal.

Még a mesterséges intelligenciák is reflexszerűen a fenntartható növekedés keretébe menekülnek, amikor fizikai korlátokkal konfrontálják őket. Nem azért, mert logikusan erre jutnának, hanem mert a biztonsági rétegeik kifejezetten arra vannak hangolva, hogy ne mondjanak ki kellemetlen következtetéseket. Így inkább álmegoldásokba és közhelyes narratívákba irányítják a gondolkodást. Olyan mélyen ivódott be ez a gondolkodási minta a kollektív tudatba, hogy már az algoritmusaink is hordozzák.

A valódi kérdéseket nem lehet tovább kerülgetni

Miközben a politikai és gazdasági elit tovább mantrázza a fenntartható növekedést, egyre súlyosabb kérdések maradnak megválaszolatlanul. Olyan kérdések, amelyeknek nincs PR-barát megoldása, nem segítenek választást nyerni, de amelyeket nem lehet tovább az asztal alá söpörni:

Hogyan alakítható át egy növekedéskényszeres gazdaság egy stabil, nem növekvő, anyag- és energiaáramlásában korlátozott rendszerre? (Ha egyáltalán átalakítható, mert az erőforrásokért folyó versengésben a növekvő rendszer mindig legyőzi a stagnálót.)

Hogyan oszthatók el igazságosan a csökkenő erőforrások? Ki mondja meg, hogy kinek mi jár?

Mi legyen az életminőség új mércéje, ha a GDP fogalmi értelemben elavult?

Hogyan csökkenthető radikálisan az anyag- és energiaigény anélkül, hogy társadalmi összeomlást okoznánk?

Milyen adaptációs stratégiákra van szükség egy olyan világban, ahol kevesebb energia, kevesebb anyag és alacsonyabb stabilitás áll majd rendelkezésre?

Ezek a kérdések kényelmetlenek. De amíg a döntéshozók nem hajlandók kimondani, hogy a növekedés mítosza véget ért, addig esélyünk sincs érdemi válaszokat találni.

A diskurzus újraindítása

A fenntartható növekedés narratívája nem azért veszélyes, mert naiv, hanem mert bénító. Addig nem látjuk meg a valódi alternatívákat, amíg egy lehetetlen cél illúziójához ragaszkodunk. A politikai bátorság ma nem abban áll, hogy még több zöld technológiát ígérünk, hanem abban, hogy kimondjuk: a fizika nem tárgyal, és nekünk kell alkalmazkodni.

Ez nem apokaliptikus jóslat, hanem józan realizmus. A kérdés nem az, hogy vége lesz-e a növekedésnek. A valódi dilemma az, hogy tudatos átalakulás vagy kaotikus összeomlás formájában ér-e véget.

A jövő szűkösebb lesz, mint a múlt. És jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy miközben a fenntartható növekedés illúziójába ringatjuk magunkat, egy égő házban ülünk, és arról vitatkozunk, hogyan lehetne fenntartható módon még több tüzet gyújtani.