Államkapitalizmus 2.0 – amikor a piac elveszíti a szabadságát

A modern kapitalizmus többé nem a piacról szól.
A látszat ugyan megmaradt – tőzsdei árfolyamok, piaci verseny, befektetői narratívák – de a döntések már rég nem ott születnek. A szabad piac mára gyakorta csak díszlet: mögötte az állam és a központi bank határozza meg a kereteket, a kockázat árát és a tőkeáramlás irányát. A kapitalizmus látszólag még működik, de az irányítás logikája megváltozott.

A beavatkozás rendszere

A 2008-as pénzügyi válság volt a fordulópont.
A globális pénzügyi rendszer addig az önkorrekcióba vetett hitre épült: ha valaki hibázik, a piac megbünteti; ha túl sokat kockáztat, elbukhat. Csakhogy amikor a rendszer szíve – a hitelpiramis – roggyant meg, a szabályt hirtelen felfüggesztették. A piac, amelynek meg kellett volna tisztulnia, túl nagyra nőtt ahhoz, hogy ennek a következményeit a rendszer elviselje; a helyzet azzal fenyegetett, hogy a globális gazdaság lefagy, a kereskedelem összeomlik, a pénz áramlása pedig leáll.

A Lehman Brothers bukása után a kormányok és központi bankok világszerte mentőakciót indítottak – bankok, biztosítók, sőt autógyártók kerültek az állam ernyője alá. A „too big to fail” elv ezzel nemcsak gazdasági, hanem politikai realitássá vált.
A pénzügyi intézmények megmentése nem egyszerű beavatkozás volt, hanem paradigmaváltás: a kapitalizmus alapelvét – a veszteség viselését – a kollektív kármentés logikája váltotta fel.
A morális kockázat intézményesült. A veszteségeket szétterítették a társadalomra: adófizetők, megtakarítók, bérek formájában fizették meg azok helyett, akik a kockázatot vállalták. A számlát végül nem a hozamvadászok, hanem a középosztály rendezte – inflációban, megszorításokban, stagnáló reáljövedelmekben.

A válságkezelésből így állandó állami jelenlét lett: a központi bank a piac új központi szereplőjévé vált, a fiskális politika pedig a kereslet mesterséges fenntartójává. Az állam többé nem csupán szabályozó, hanem aktív piaci szereplő – hitelező, befektető, és végső soron tulajdonos.
A beavatkozás eredetileg átmenetinek indult, de permanenssé vált. Minden újabb krízis után tágabb mandátumot kapott, minden „mentőcsomag” precedenst teremtett a következőre. A piac fokozatosan hozzászokott, hogy a kockázatokat társadalmasítják, a veszteségeket szétterítik, a nyereséget viszont privatizálják.
(A 2020-as pandémiás mentőcsomagok és a 2022–23-as inflációkezelés mind ennek a mintának a folytatásai voltak – a beavatkozás immár a rendszer alaplogikájává vált.)

A piac elvesztett szuverenitása

A 2010-es évek közepére a piac már nem volt képes önállóan árazni a kockázatot. A hozamgörbéket nem a befektetői várakozások, hanem a jegybanki mérleg határozta meg.
A „piaci ár” fogalma torzult: egy kötvény, egy részvény vagy akár egy deviza értéke többé nem az információk összegzése, hanem a politikai döntések leképezése lett.
A tőke áramlását nem a hatékonyság, hanem a beavatkozás logikája vezeti.

Az intervenciók sorozata után a piac fokozatosan elvesztette a saját iránytűjét.
A szabad piac így elvesztette azt, ami a lényegét adta: a kockázat és a következmény közötti kapcsolatot. A kockázatot átvállalja az állam, a veszteséget a társadalom, a hozamot viszont a kiválasztottak tartják meg.

A látszat fenntartása

A rendszer ennek ellenére „piacinak” látszik. Az állam többnyire nem nyíltan tulajdonos, hanem indirekt módon szabályozza a folyamatokat: kamatokon, eszközvásárlásokon, garanciaprogramokon és a kapcsolati tőkén keresztül.
A piac formálisan szabad, de gyakorlatilag függő. Ez a függőség határozza meg ma a globális tőkepiacok logikáját. A befektető nem a gazdasági ciklusokat, hanem a politika mozgását figyeli; nem a fundamentumokat, hanem a jegybanki kommunikációt elemzi. A tőke és a hatalom közötti kooperációba próbál bekapcsolódni.

A kapitalizmus ezzel belépett saját posztliberális korszakába: a kockázat nélküli piacéba, ahol minden válságra a kimentés a válasz. A piac szabadságát felváltotta az állami függőség – és ezzel újraíródott a kapitalizmus modellje.