Buborék-kapitalizmus
A piac egyre kevésbé a gazdaság tükre. Az eszközárak évek óta nem a termelékenységet vagy a vállalati profitok jövőbeli ígéretét követik, hanem a monetáris és fiskális politika által létrehozott pénzbőséget. A gazdasági expanziót tehát nem a termelékenység, hanem a hitelbővülés intenzitása hajtja.
Az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok reál-GDP-je mindössze 5 százalékkal nőtt, miközben a szövetségi adósság közel 60 százalékkal emelkedett. Ez azt jelenti, hogy minden egyes új dollárnyi GDP mögött csaknem négy dollárnyi friss adósság áll. A növekedés alapvetően nominális: az új dollárok hasznossága és értéke folyamatosan csökken. Mindeközben az S&P500 950 pontról 6800 pontra emelkedett (+615%), minden alapvető fundamentális indok nélkül.
A részvénypiacot ma már nem a vállalati profitvárakozások mozgatják, hanem a rendszer fennmaradása érdekében meghozott politikai döntések. A monetáris politika likviditásinjekciói és a költségvetési túlköltekezés együtt alkotják az új fundamentumokat. A piac- és a likviditásgazdaság közötti váltás csendben megtörtént: az árfolyamokat már nem a kereslet és a kínálat, hanem a pénz ára és mennyisége formálja.
A vállalati eredmények egyre nagyobb szórással ugyan emelkednek, de ez nagyrészt a likviditás és az infláció által felfújt nominális profit.
A „fair value” új definíciója aggregáltan: a piac annyit ér, amennyi likviditást a központi bank és a fiskális deficit beletol a rendszerbe.
A magas eszközárak stabilizálják a fogyasztást a vagyonosabb rétegeknél, akik képesek megtakarítani. De ez a stabilitás illuzórikus: a társadalom nagyobb része nem a tőkén, hanem a hitelen keresztül vesz részt ebben a rendszerben, melynek a társadalmi költsége egyre pusztítóbb.
A kapitalizmus alapvetően már nem a termelékenységre, hanem a végtelen hitelexpanzióra épül – egyre ingatagabb alapokon.
A kérdés mindössze az, hogy mikor válnak a rendszer működésének mellékhatásai elviselhetetlenné, mikor rendül meg a pénz és a társadalom közötti bizalom véglegesen. Mert a rendszer addig működik, amíg hiszünk benne, és a hit a legszűkebb erőforrás.
Gazdasági laikus döbbenetesen naiv és szörnyűséges megjegyzései, tessék eszerint kezelni:
VálaszTörlésA blogbejegyzés szerinti felvetés nem pusztán gazdasági kérdés, hanem az egész gazdasági-társadalmi berendezkedés átalakulását jelzi.
Szvsz a kapitalizmus a globális gazdaság idején érte el a csúcspontját. Utána a fejlődés már szemlátomást másfelé fordult, ez már egyre kevésbé kapitalizmus.
A kapitalizmus alapja a kínálj jobbat olcsóbban. Verseny. Termelékenység.
Vagy Kádárral élve: azt lehet elfogyasztani, amit megtermeltünk.
A hitel fedezetét viszont még nem termelte meg senki, az egy igérvény arra, ami egyszer talán majd lesz, de most nincs. Minél nagyobb az ígéret mennyisége, annál kevésbé hihető, hogy majd be is váltódik. A hitel végső soron egy kicsit fényevés, egyre kisebb valószínűséggel arra nézve, hogy tartósan jól fogunk lakni tőle.
A pénzmennyiség és a hitelezés exponenciális növelése a társadalmi-gazdasági átmenet állapotát jelzi és hidalja át, nem lesz sokáig fenntartható.
Az új társadalmi rend - Madách-csal szólva - falanszter társadalom. Nagy tömegek, nulla individualizmus. Mindenkit ellát a jó állam, amíg egyszerre lép. Aki nem lép egyszerre, az viszont nem kap rétest estére. Ha rosszalkodik, akkor visszasorolja a jóságos állam egy alacsonyabb ellátandósági szintre.
A társadalom működtetésének célja a körön belüliek életminőségének kimaxolása, a széles tömegek nyugton tartása mellett.
Ehhez nem kell már hitel, mert központilag látnak el, alanyi jogon. A jóságos állam mindent elintéz neked.
Persze sok filmet láttam (pl. Elysium, stb.), és tudom, hogy amit itt leírtam, legfeljebb egy naiv gondolatkísérlet a holnap társadalmáról, semmi több. De azért ha nézegetem a szovjet mintájú vagy akár a német birodalmi társadalomfelfogást, mintha azok is már ebbe az irányba kezdtek volna mutatni. Ma meg hát elég körülnézni a világban. Csak nekem tűnik így?